Mire számíthatunk akkor, ha sohasem mondunk nemet gyermekeinknek, ha mindent megengedünk és ha folyton körülöttük legyeskedünk reagálva minden apró rezdülésükre? Amanda Gummer brit pszichológusnő szerint az ilyen szülői hozzáállás melegágyát képezi a viselkedési problémáknak.
Érdekes kettősséget tapasztalhatunk. Alapvetően negatív légkörben élünk: mindenki mindenkit leszólhat, akár meg is alázhat – a tehetségkutató műsorokat nézve például százezrek csámcsoghatnak azon, hogy a zsűri milyen szenvtelenül söpri le a szép reményeket dédelgető versenyzőket a színpadról –, ráadásul manapság csak az számít igazán elismerésre méltónak, ami sikeres, eredményes. Ugyanakkor a csapból is az folyik, hogy ha elegendő önbizalmunk van, bármit elérhetünk.
Itt a nyár, jó esetben több időt tudunk együtt tölteni a családdal, különösen a gyerekeinkkel, hiszen nekik garantáltan van pár összefüggő hét szünetük. És itt a kiváló alkalom, hogy ne csak reggel és délután kérjük számon a gyereket, hogy „köszönj szépen a néninek!”. De miért is kell mindenkinek köszönni?
Attól fogva, hogy az első gyermekem elmúlt egy éves, önálló helyváltoztatásra stabilan képes volt, lelkesen rohantam vele a játszótérre. Nem sejtettem, hogy aknamezőre lépek. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a játszótér nem csak móka és kacagás. Mert hát ott vannak ugye a többi anyukák, apukák és az ő gyermekeik a sok-sok szuper játékkal.
Ki ne emlékezne, milyen volt gyerekként este, elalvás előtt szorosan magunkhoz ölelni a kedvenc plüssállatunkat? Sőt, lehet, hogy nem is plüssállat ugrik be, hanem egy takarócsücsök, vagy a kedvenc párnahuzat, amihez mindenáron ragaszkodtunk, amikor eljött az esti mese és a lámpaoltás ideje.
Talán nem is emlékszünk arra, mikor kezdődhetett ez a ragaszkodás, és ez több mint valószínű: hiszen abban az időszakban, amikor a kis kedvenc tárgyakhoz való kötődés elindul, akkor még csak nagyjából 7 hónaposak lehettünk.
A régi mondás, miszerint a téma az utcán hever némileg változott. A téma a neten, közelebbről a facebookon hever, csak nyitott szemmel kell olvasni. Ezt tettem én is, és egyetértésemnek helyet adva, gyorsan ki is másoltam ezt a hozzászólást.
A modern gyermekneveléssel – leginkább annak félreértelmezésével – nemcsak egyre több szabadon nevelt gyereket lehet látni, hanem hihetetlenül sok „neveletlent” is. Talán ezért is van, hogy manapság a köszönni tudó, sorukat kiváró gyerekek egyre nagyobb ritkaságnak számítanak. Pedig az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet nem azt jelenti, hogy nem szabunk korlátokat, és mindig mindenben a gyermek dönt saját kedve szerint, ő találja ki a szabályokat.
Fordultunk már vissza a határról lejárt útlevél miatt, ápoltam lázas gyereket a tengerparton, szoptattam hajnalban az autópálya mellett, szereltünk autót a leállósávon, rostokoltunk órákig egy szerb szervizben, ültem repülőn négy aprósággal és egy nagy hassal, rekedtünk augusztusi hóviharban a Grossglockneren strandpapucsban, és arra a kérdésre, hogy "mikor érünk már oda?", azt hiszem, több százszor válaszoltam bő egy évtized alatt. Mégis minden évben újra és újra tervezzük a nagy utazást, mert mi, szülők, javíthatatlanok vagyunk.
Közeledik a nyár és ezzel együtt a gyerekes (többnyire dolgozó) szülők dilemmája: mi legyen a szünidőben a porontyokkal? Érthető módon mindannyian szeretnénk biztonságos, érdekes – sőt: ha lehet, akkor lelkileg-szellemileg építő – környezetben tudni gyermekeinket.
Az előző cikkben a gyermekbántalmazást magát, és a rövid távú hatásait mutattam be Nektek. Most viszont a hosszú távú hatásokat fogom szemléltetni,- a szervezet erre adott lehetséges válaszait, illetve a bántalmazott egyén önmagával és társaival való kapcsolatát.
Hogyan mondjam el neki? Üljek le vele egy alkalmas pillanatban? Adjak a kezébe egy könyvet, hogy olvassa el, és ha akar, kérdezzen? Esetleg bízzam másokra? A barátaitól úgyis mindent megtud… – a szexuális felvilágosítással kapcsolatban a legtöbb szülőben hasonló dilemmák fogalmazódnak meg.
Ha visszagondolok arra, hogy melyek voltak a legbecsesebb ajándékok, amelyeket az édesapámtól kaptam, a kettesben töltött pillanatok jutnak eszembe. Amikor ötévesen cukrászdába vitt, mint egy igazi hölgyet, vagy amikor megmutatta az égen a Göncölszekeret és a Hold változását, amikor büszkén mondta a szalagavatón, hogy "de csinos vagy, kislányom!"… Vajon van-e bármi a világon, amely egy-egy ilyen meghitt pillanatot felül tudna múlni?
Dr. Zacher Gábor toxikológus előadásán beszélt a jelenlegi droghelyzetről, a szerek hatásáról, a beszerzési módokról, a spangli örömeiről, a kortárs csoport erejéről és arról, hogy mit tehetnek a szülők.
Én aztán nem fogom a kislányom rózsaszínbe öltöztetni! Cukor, csoki, chips kizárva! Ilyeneket nálunk nem fog enni a gyerek. Cumi? Na, azt pláne nem! Nem is veszek, mert az én fiam biztos, hogy nem kap cumit. Én nem fogok kiabálni a gyerekkel! De ha mégis, olyat biztos nem mondogatok neki, hogy "azért, mert én azt mondtam!". Mindig utáltam, mikor nekem ezt mondták a szüleim. Ez nem egy érv!
Közösségi oldalak levelezéseiben olvastam, a hiszti sok kismama életét keseríti meg, hozzáteszem, a gyerekeikét, úgyszintén. Ilyenkor ugyanis, figyelmet, segítséget kérnek a gyerekek. A gyermek, abban a környezetben, a szabályokat megismerve, keresi a helyét. Az őt körülvevő család, azon belül is az édesanya feladata a rövid, pontosan megfogalmazott elvárások, szabályok, a társadalmi normák közvetítése, miközben megteremti a biztonságos környezetet a gyermek részére.
Sok szülőt foglalkoztat a kérdés, vajon milyen hatással van gyermekeinkre a technika gyors fejlődése. A televízió, a mobil vagy a tablet képernyőjén megjelenő mozgókép rendkívüli módon stimulálja a fejlődésben lévő agyat, így nem árt, ha tisztában vagyunk néhány nemrégiben felismert ténnyel.
"Állandóan a neten lógnak, folyton a kütyüt nyomogatják!" De ők ott élik az életüket, nekik az online világ is valós tér. Hogyan lehet áthidalni a generációk között egyre mélyülő "digitális szakadékot"? Vélt és valós veszélyekről, praktikus megoldásokról, a kamaszkor kihívásairól, valamint a Kék bálna- hatásról is beszélgettünk a téma szakértőjével.
Iskola – a nagycsoportosok számára a csodák világa, ahol végre feltárul a titkok kapuja. Vajon így év vége felé mit látnak az elsősök? Varázslatos hely még, vagy máris úgy viszonyulnak hozzá, mint a nagyok, hogy alig várják a szünetet? A kérdést így is megfogalmazhatjuk: szükségszerű-e, hogy az évek múlásával lelohadjon a gyerekekre annyira jellemző kíváncsiság?
Az idő mindenki életében óriási jelentőséggel bír. Úton-útfélen halljuk, olvassuk: Bánjunk jól az idővel! Van, amikor lassítanánk, máskor siettetnénk a múlását. Leginkább azt kell megtanulnunk, a pillanatot értékeljük és hozzuk ki belőle a lehető legtöbbet.
Mint azt sokan tudjátok, sajnos nem minden gyermek életében adatik meg, hogy támaszt nyújtó, biztonságot adó családban nőhessen fel. Amikor a gyermekbántalmazás jelenségéről beszélünk, egy olyan területet emlegetünk, amelyben egy megszűnni nem akaró problémával állunk szemben.
Valahogy muszáj lesz. És bár az idei nyár (eddig) kegyesebb hozzánk, mint a tavalyi, a 38°C azért már alkalmas a nyugalom megzavarására. A szenvedés pedig csak a mazochistákat villanyozza fel, a többiek megoldások után kutatnak.
A szülői stresszfaktor egyik okozója a nagy ebédkérdés, amihez nemcsak a mikor mit főzzek, de a megeszi-e a gyerek is hozzájárul. Van pár tippünk kezdőknek és haladóknak.
Miért nehéz a mindennapi rutin figyelemzavarral? Reggel elindulni, iskolába vagy munkába érkezni időben, elintézni a fontos dolgokat, nem elfelejteni az uzsonnás dobozt, a határidőt vagy a kulcsokat – ezek a napi rutinfeladatok sok embernek automatikusak. De figyelemzavarral élőknek gyakran épp ezek a kis dolgok jelentik a legnagyobb kihívást.
Tudtad, hogy minden évben július első szombatja a Nemzeti Ölelés Napja Magyarországon?
Bár nálunk ez a nap még nem tartozik a legismertebb jeles napok közé, épp ezért különleges alkalom, hogy egy kicsit megálljunk és figyelmet szenteljünk annak, mennyit számít egy szeretetteljes ölelés a mindennapokban.
