Az igazság az, lassan egy éve, hogy próbálom magamban újraértékelni mindazt, ami nagyobbik fiam középiskolai felvételije kapcsán velünk és a környezetünnkkel történt. Azt a gyakran sokkterápiának tűnő folyamatot, amin kénytelenek voltunk átesni, elviselni. Sokáig úgy gondoltam, az egészséges megmérettetés igenis kell – mindannyiunknak, gyereknek, tanárnak, szülőnek. Ma is így gondolom. És ebből különösen az egészséges fogalmát hangsúlyoznám.
Ami korántsem egyenlő azzal a hisztérikus hangulattal, aggódással, feszültséggel, amin annyi család átesett és átesik januártól márciusig. Nem tisztem értékelni a középiskolai felvételi rendszert, csupán azt látom, hogy a végső eredmény tekintetében túlzottan sokat vár el, az elviselhetőnél lényegesen nagyobb stresszt helyez a gyerekvállakra, még akkor is, ha hordozójuk 14 évesen már 170 cm magasra nőtt.
Valójában persze a terheket nem nekik kell cipelni, nekik “egyszerűen” csak megfelelni kell egy olyan helyzetben, amiről mást sem hallanak az iskolában és sokszor otthon is, hogy a sorsod múlhat rajta. Igaz, egyáltalán nem mindegy, milyen antréval indul az ember, de az, hogy ezt a helyzetet még azzal is nehezítjük, hogy minden áldott nap felhívjuk erre a gyerek figyelmét, hogy a heti öt napból, már hatot tölt az iskolában az előkészítőkkel együtt – nos, ez már rajtunk is múlik.
Tudom, mi az, ha a saját szülői elvárásainkat testáljuk a gyerekre anélkül, hogy tiszteletben tartanánk a képességeit. Tudom, hogy ezzel akár meg is betegíthetjük az amúgy lelkiismeretes kölyköt. És sok mindent tudok még, egyet kivéve. Hogy a következő felvételi időszakban a kisebbik fiammal hogyan jutunk túl. Hogy mennyire tépáz meg minket, mert úgy látom, legyünk bármilyen erősek, a vitorlázatot ez a vihar is megtépheti. Ilyenkor tényleg kapaszkodót jelenthet egy jó könyv.
A jó könyvet, a könyvtámaszt pedig most David Elkind Hajszolt gyerekek című, Felnőni túl gyorsan és korán alcímű kötete jelenti. Elképesztő, hogy az amerikai gyerekpszichológus, akinek tudományos munkásságát az egész világon elismerik, először 1981-ben jelentette meg azt a művét ugyanezzel a címmel. Elkind ugyanis már akkor azt érezte, hogy minden technikai vívmány, technológiai felgyorsulás arra kényszeríti a társadalmat,a családokat, hogy túlhajszolják gyerekeiket. Azóta már a mostanival együtt három új, javított és bővített kiadást ért meg a könyv, hiszen annyira sok minden változott az eltelt évtizedekben.
Bár az ember általában nem szívesen olvasgatja az előszó című roppant izgalmasnak tűnő fejezetet, még kevésbé három előszót, ennek a könyvnek az esetében érdemes időt szánni rá. Azért is, mert Elkind folyamatosan javítja önmagát, bővíti az ismerteket, jó látni, hogy igenis lépést tart a változásokkal. Azt pedig még jobb, hogy ezekre a lépésekre keres szülői szempontból megszívlelhető megoldásokat.
Tény, hogy a Hajszolt gyerekek kötet túlnyomórésze az amerikai gyerekekről, szülőkről szól. De azok az általánosságok, amelyeket Elkind megfogalmaz egyetemlegesek. Mert bár lehet, hogy hazánkban a 18 éven felüli filmeket nem tesztelik 10-12 évesekből álló fókuszcsoporton, de igaz, hogy a mi iskoláinkban is töretlenül zajlik a siettetés, hogy a tesztelés mindent áthat, hogy azt egyre inkább az érettség kritériumaként használják. Az is általános érvényű, a mai szülők esetében a gyereknevelés sokszor ütközik a karrier fogalmával, válás után az új pár megtalálásával, az pedig végképp megállja a helyét, hogy a gyerekek nem tudnak szerveződni, nem nyilatkoznak a médiában és nem szavazhatnak saját magukat illetően.
A gyerekeknek tehát felnőttekre van szükségük a föld bármely pontján, akik kiállnak értük, akik szeretik őket. És akik kevésbé stresszelik őket – teszi hozzá a szerző.
Mert óriási bajnak tartja többek között a korai szellemi teljesítmény megkövetelését, stresszfaktornak tekinti a tanulmányi siker nyomását, ami a gyors felnövekedést követeli, de nem fogadja el azt sem, ha a szülő – a gyerek életkorának megfelelően – nem jutalmazza szabadsággal a felelősséget, és azt se, ha a gyerek szabadságjogokat követel felelősségtudat tanusítása nélkül.
Elkind úgy tanít ebben a könyvben, hogy észre sem vesszük, mert nem hangzatos tippeket ad, hanem általánosságokat fogalmaz meg, nagyon sok információval és példával alátámasztva, és ami ennél is nagyszerűbb, elgondolkodtat. Megerősít vagy épp ellenkezőleg újra “terveztet” akár egy GPS.
Az egyik kedvenc idézetem ebből a könyvből Elkind saját példája.
Pszichológusként gyermeke óvodai csoportjába egy foglalkozásra látogatott el. Az óvó néni arra kérte, hogy egy problémás kisfiút figyeljen meg a csoportban. Elkind csendes szemlélőként ült le a gyerekek mellé, akik épp arról beszélgettek, hogy kinek az apukája fontosabb ember. Az egyik kisfiú azt mondta, az övé, mert ő orvos, rengeteget keres és úszómedencéjük is van.
A másik azt, hogy az ő apukája ügyvéd, Washingtonba repül és beszélget az elnökkel is. A harmadik azzal dicsekedett, hogy a papájának hatalmas cége van, és magánrepülője is. Mire Elkind kisfia ennyit mondott: “Az én apukám itt ül!” és büszkén rámutatott a papára.
Ezt kívánom minadannyiunknak, hogy függetlenül attól, mekkora is a gyerekünk majd jó érzéssel mondhassa el ugyanezt, legyen szó anyáról vagy apáról.
Forrás: hirado.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges