Jelenlegi hely

Beszéljünk a halálról a gyereknek. De hogyan?

A felnőtteknek sem egyszerű téma a halál, hát még a gyermekek számára. Nem tudjuk, hogyan beszéljünk róla, mit ért meg, mit képes és mit nem feldolgozni abból, hogy nagymama, nagypapa, a kedvenc kiskutya, netalán valaki a közvetlen közeléből, a mindennapjaiból örökre eltávozott. Kádár Annamária pszichológustól kérdeztük, mikor és mit érdemes mondanunk a gyereknek erről a felnőtteknek sem könnyű témáról.

A szívünk szakad meg, ha halálról kell beszélgetnünk a gyerekkel, sokan éppen ezért kerüljük is. Halogatjuk, nem mondjuk meg például azt, hogy a nagyszülő elhunyt, inkább kitalálunk valami történetet az igazság helyett: hogy elutazott, elment, elköltözött stb. De vajon jó-e, ha titkoljuk a gyerek előtt a dolgot?

Káros kitalált történetek

Kádár Annamária pszichológus szerint az őszinteség nagyon fontos ebben a kényes kérdésben is, sőt hosszú távú károkat okozhat egy kitalált történet.

Megtörtént, hogy egy kisiskolás gyermeket azért vittek el hozzá, mert minden alkalommal, amikor akár egészen rövid időre el kellett válnia a szüleitől, teljesen kétségbeesett.

Kiderült, hogy amikor óvodás korában meghalt a nagymamája, az őt megkímélni akaró szülei azt mondták neki, hogy „a nagyi most egy időre elköltözött, de majd visszajön”.

Nagyi természetesen nem jött vissza, ő pedig minden esetben, amikor az édesanyja vagy az édesapja elment otthonról, rettegett, hogy soha többé nem látja őket.

„Ha kegyes, ködös hazugságokat mondunk gyermekünknek, hogy így védjük meg, ő a hiányzó részeket a fantáziájából pótolja ki, ami sokkal nyomasztóbb lehet, mint a valóság. Ilyenkor ugyanis a gyermek általánosít, és minden elváláskor aktiválódik az a félelme, hogy vajon viszontlátja-e még a számára fontos személyeket” – magyarázza a szakember.

Polcz Alaine, aki élete során több mint négyszáz haldokló gyermek és család mellett dolgozott, arra hívja fel a figyelmet, hogy ha a halálról szeretnénk beszélni gyermekünknek, tisztáznunk kell a saját, halálhoz való viszonyulásunkat.

Amíg félünk a haláltól, ezt gyermekünk is megérzi, mivel nem tudunk igazán őszintén szóba állni arról, hogy valaki, aki fontos neki, halálos beteg, vagy esetleg meghalt.

Meg akarjuk kímélni őt a fájdalomtól, ezért elhallgatjuk vagy bagatellizáljuk a helyzetet; hamis optimizmust erőltetünk magunkra; úgy teszünk, mintha nem is hallanánk a gyermek kérdéseit, és másról kezdünk el beszélni; humorral hárítunk; esetleg agresszíven elutasítjuk az érdeklődését, és rászólunk, hogy ne beszéljen már butaságokat. A gyermek, akinek csak jót akartunk rosszul értelmezett tapintatunkkal, magára marad a legnagyobb félelmeivel • 

„Ilyenkor a gyermek, akinek csak jót akartunk rosszul értelmezett tapintatunkkal, magára marad a legnagyobb félelmeivel. Hiába hisszük, hogy kicsi még, nem értheti, miről van szó, ő igenis érzékeli azt, hogy mi játszódik le bennünk, felfogja képzetáramlásainkat” – fogalmaz Kádár Annamária. 

A szakember hozzáteszi, ha szülőként nem beszélünk hitelesen a veszteségekről, a gyermek megérzi a lappangó titkot (bár nem képes szavakba önteni, mit érez), és még sokkal jobban fog félni. Őszintének kell hát lennünk vele, de önmagunkkal is, hogy az, amit mondunk, összhangban legyen mindazzal, amit gondolunk, érzünk és teszünk.

Mit gondolnak a halálról a gyerekek?

Milyen életkorban mit mondhatunk neki?

Kádár Annamária Nagy Mária Ilona erről szóló tanulmányát idézi fel, a szerző ugyanis hajdan rajzok, beszélgetések és fogalmazások segítségével térképezte fel három- és tízéves kor közötti magyar gyermekek halálképét.

Kutatási eredményei alapján a gyermekek halálképfejlődésének három szakaszát különítette el, amelyeket persze lehetetlen mereven elválasztani egymástól, mivel a gyermekek egyéni fejlődése és élményei is befolyásolják a halálhoz való viszonyukat.  

  1. Az animista felfogás korszaka 3 éves korban kezdődik és 5-6 éves korig tart. A gyermeknek a halálról való első elképzelése a mozdulatlanságot, a szem lecsukását, a fekvő helyzetet tartalmazza, ám az elhunytnak életet és öntudatot tulajdonít. Úgy hiszi, a halott gondolkodhat és érezhet.

    Az óvodások a számukra ismeretlen halált elmenéshez vagy elalváshoz kötik, a véglegességet még nehezen fogják fel, a halál számukra átmeneti állapot, nem tart örökké, nem okoz nagy változást, akarattal visszafordítható. Egy hároméves kislánynak az apukája véletlenül elütötte a család kiskutyáját. Megsiratták, eltemették, de másnap a gyermek a homokozó lapáttal elkezdte kiásni, mondván, hogy Totyi tegnap halott volt, de most már aludt eleget, szeretne vele játszani.  
     
  2. A perszonifikáló vagy megszemélyesítő felfogás az egész gyermekkort végigkíséri, de leginkább az 5–9 évesekre jellemző. A halál úgy jelenik meg, mint egy gondolkodó személy, öntudattal és élettel felruházva. A megszemélyesítés kétféleképpen történhet: a halál külön személyként értelmeződik, vagy a halottal azonos.

    A környezet és a gyermek tapasztalata nagy befolyással van arra, hogy a halált milyen lénynek képzeli el – lehet csontváz, kaszás fehér lepedőben, angyal, szellem vagy bármilyen egyéb alak, ami a képzeletében megszületik. Az animizmus és a perszonifikálás közötti különbség az, hogy az utóbbiban nem a halott él, hanem a halál, aki elviszi és megöli az embert. A gyermek ebben a korszakban fantáziálhat arról, hogy megküzd a halállal, legyőzi azt, és nem kell meghalnia.  
     
  3. A reális felfogás a késő gyermekkor sajátja, 9 éves kortól kezdődik. A gyermek ekkor már tudja, hogy a halál a földi élet végét jelenti, felismeri, hogy egy kikerülhetetlen biológiai folyamatról van szó.

    A reális halálkép kialakulása közben azonban még fellép az ambivalencia, az animista és perszonifikáló képzetekből is megmarad néhány jellegzetesség. Ezek nem illeszkednek szervesen a kialakított haláltudatba.

    A sértett serdülő öngyilkossági fantáziáiban is úgy élheti meg a halál lehetőségét, mintha tovább élne – elképzeli, hogy a környezete hogyan reagál az eseményekre, milyen lesz a temetés. Még nem tudja megélni az individuum teljes megsemmisülését, ehhez, úgy látszik – állapítja meg Polcz Alaine – idősebbnek kell lenni, meg kell érni rá. Ugyanakkor retteghet egy látott horrorfilm szereplőitől, amelyek éjszaka életre kelhetnek.  A kisiskolások felfogásában a halál él, aki elviszi és megöli az embert 

Nem kell minden rossztól megvédeni a gyereket

Sokan azt mondják, hogy az elhunyt az angyalok között van, vagy jobb helyre került. A pszichológus szerint nincs baj ezekkel a magyarázatokkal, éppen csak azt mondjuk, amit mi is hiszünk, és amit mondunk, az legyen összhangban tetteinkkel.

A legjobb, ha saját meggyőződéséből indul ki a szülő, ha vallásos, akkor hite segítségével, ha nem, akkor a természet folyamatainak változásával magyarázza meg gyermekének a halált. Nem kell sem hittanórát, sem természetismeret-előadást tartani, csak néhány szóval elégítsük ki gyermekünk kíváncsiságát” – tanácsolja a szakember, aki szerint látni fogjuk, mennyire kíváncsi, de csak annyit mondjunk, ameddig kérdez. A legnagyobb segítséget a trauma feldolgozásban az a felnőtt nyújthatja, aki maga is gyászol, és a gyermeknek módot ad arra, hogy gyászában részt vegyen 

Kádár Annamária szerint sokat árthat egy szülő azzal, hogy megpróbálja megóvni minden rossztól gyermekét. A pszichológus úgy véli, fontos lenne, hogy ne csak az örömeinkről meséljünk neki, hanem – az ő szintjén! – osszuk meg vele a szomorú élményeket, a kudarcokat is, így a gyermek felkészültebben fogadja a veszteségeket, mert megérti, hogy azok is az élet részei. Vegyük komolyan, ne bagatellizáljuk a félelmeit, és ne gátoljuk abban, hogy ezeknek nyíltan hangot adjon.

A „Ne sírj!”, „Légy bátor!” felszólításokkal azt akadályozzuk meg, hogy megtanulja a negatív érzések megfelelő kifejezését. 

A legnagyobb segítséget a trauma feldolgozásban az a felnőtt nyújthatja, aki maga is gyászol, és a gyermeknek módot ad arra, hogy gyászában részt vegyen. Ha a szülő nem hiteles, mert belül kétségbeesett, de vidámnak szeretne látszani, sokkal nagyobb sérülést okoz, mint ha kendőzetlenül megmutatja, mennyire szenved.

A megosztott gyász és szomorúság felszabadító erejű, hiszen valójában nem a halál ténye az, amitől a gyermekek megsérülnek, hanem azok a körülmények, amelyeket mi hozunk létre az esemény kapcsán.

A szakember szerint ha nem beszélünk a veszteségről a gyermekünkkel, azzal akaratlanul is letiltjuk a gyászát. Ez megrekesztheti a személyiségfejlődés folyamatát, olyan kapcsolatteremtési és érzelmi zavarok alakulhatnak ki, amelyeknek a hatása felnőttkorban is megmarad.

A nyugati társadalmak sajátja

„Tapasztalatom szerint a legtöbb szülő megrémül, ha a gyermek a halálról kérdezősködik, és igyekeznek megkímélni őt a témától. Mi, a nyugati társadalmakban nem nagyon tudjuk, miként búcsúzzunk a haldoklótól, mit mondjunk a gyászolónak, mit kezdjünk a saját fájdalmunkkal. Addig azonban gyermekünknek sem tudunk segíteni, amíg mi magunk rettegünk, és nem vagyunk képesek szembenézni saját, halálhoz, veszteséghez fűződő érzéseinkkel” – fogalmaz a pszichológus. 

Hozzáteszi: a gyászfolyamat lezárulása után az életünk újjászerveződik, az intenzív fájdalom helyét az elfogadás veszi át, a veszteség és a szép emlékek is integrálódnak az élettörténetünkbe.

Az, akit elveszítettünk, már nem önmagunkon kívül létezik, a közös cselekvések, élmények, emlékek belsővé válnak. Átgondoljuk, hogy milyen erőforrásokat kaptunk tőle, hogyan hatott az életünkre, tudatosítjuk, hogy mit tudunk megőrizni a kapcsolatból, hogy mi mindent köszönhetünk neki.

Persze attól, hogy dolgozunk ezzel a témával, még nem fog eltűnni minden félelmünk, naivitás is lenne erre számítani – mutat rá a pszichológus. Abban azonban mindenképpen segítségünkre lesz a belső munka, hogy jobban rá tudjunk hangolódni a gyermek érzéseire, félelmeire, gyászára, és megfelelőbb módon viszonyuljunk ezekhez.

Meg fogunk lepődni azon, hogy ha bennünk kicsit oldódik a szorongás, és tisztázódik néhány gondolat, mennyivel nyitottabbak és hitelesebbek leszünk, amikor gyermekünk „kényes” kérdéseket tesz fel nekünk. 

Szász Cs. Emese

Forrás: liget.ro

- Budapestimami -

Neked ajánljuk!

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Az ünnepi ételek és desszertek bősége sokunk számára kihívást jelent. Hogyan élvezhetjük ki az ünnepi asztal örömeit anélkül, hogy túlevésbe csúsznánk? Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó hasznos tippeket hozott nekünk, hogy meg tudjuk tartani a mértéket, miközben élvezhetjük is a finom falatokat.
Címlap Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

A fogyókúrázóknak vagy friss életmódváltóknak gyakran éppen a cukor és az édes ízek hiányoznak a legjobban. Az ünnepi időszak közeledtével mindannyian szeretnénk valami finomsággal megörvendeztetni szeretteinket, miközben egyre többen keresünk egészségesebb alternatívákat. Hogyan lehet édességeinket és desszertjeinket természetes módon, cukor nélkül elkészíteni anélkül, hogy kompromisszumot kötnénk az ízélmény terén? Ehhez hozott Nektek most tippeket Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó, sportedző.
Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

A bakancslista is egy élettervezési módszer, kicsit játékosabban, de tervezésre ösztönöz. Jó módszer a gyerekek és magunk előre tervezésre szoktatására.
Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kiránduló helyek

Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kirándulóhelyek

Karácsony gondolatán, nincs az a fényár, amitől besokallnék, még ha az egész ország egy csillogó villogó nagy meseházzá öltözne, én azt is gyönyörűnek látnám. Lassan a porták ünnepi kivilágításba borulnak, ám vannak, akik igazán kiemelkedő módon öltöztetik fel házaikat, és turistalátványossággá növik ki magukat kicsik és nagyok örömére egyaránt.
Ugrás az oldal tetejére