Az idén negyedik alkalommal meghirdetett Terézanyu pályázaton közel 400 nő osztotta meg személyes történeteit az anya-lánya kapcsolat színéről és fonákjáról. A díjazott és kiemelt pályázatokban a szigorú és érzelmeiket elfojtó anyák, a boldogtalan mártírok, a szenvedélybetegek vagy a családon belüli erőszak elkövetői és áldozatai éppúgy megjelennek, mint az ugyancsak sokat megélt, de ma már harmonikus kapcsolatokban élők.
A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre!
A Richter Gedeon Nyrt. különdíjasaként kiemelt Somogyi Angéla édesanyjához szóló története is erőt és tudatosságot sugall, írása így fejeződik be: “Az erő itt van bennem, hogy megvalósítsam, amit szeretnék. Megtalálom bármi áron az álmomat. Megtalálom érted is. A te anyádért. Az ő anyjáért. A húgodért. Az egész családunkért. A nőkért.”
Somogyi Angéla: Beszélgessünk, anya!
Beszélgessünk, anya. Olyan ritkán beszélgetünk. Te erre, én arra, család, gyerek, munka, mókuskerék. Könnyek és nevetés.
Képzeld, a minap a konyhapult mellett álltam, mikor a gyerek azt mondta, pont olyan vagyok, mint te. Jó, mi? Ezen hosszan eltöprengtem. Nem tudom, te büszke lennél- e erre a mondatra? Kíváncsi vagyok, vajon te mit gondolsz rólam? Néha azon is töprengek, én mit gondolok rólad? Van-e köztünk valódi kapcsolat, és ha igen, akkor az miből táplálkozik? Szokásokból? Felelősségből? Tanult leckéből, ami azt mondja, anya szereti a lányát, a lány szereti az anyját?
Hiszen olyan különbözőek vagyunk!
Tudom, hogy szeretsz, de talán nem teljesen ezt akartad. Talán nem olyan lettem, amilyen gyereket képzeltél magadnak. Talán valami egészen másmilyen vagyok.
Próbálok emlékezni, milyen pontokon kapcsolódunk egymáshoz. Ha az emlékeim előszedem, főként érzések, hangulatok vannak. Szoros egymáshoz kötődés. Kényszer, hogy meg akarlak védeni.
Illatok is vannak.
Egy kézkrém, amit vagy húsz évesen találtam egy üzletben. Beleszagolva visszarepültem a múltamba, legeslegkisebb gyerekkoromba. Az asztalon feküdtem- azon a lakkozott famintáson, ami még most is megvan valahol a hátsó traktusban. Alattam pokróc, leterítve fürdőlepedővel. Lábam az ég felé mered, szemedbe nézek és te az enyémbe, míg nedves pelenkával törölgetsz. A kezedből árad a gyengédség és a törődés. Mindez finom rózsaillatba bugyolálva, benne az ígéret, ami az előttem álló életről szól. Lehetek boldog.
A Fa dezodor, ami a polcon állt. Akkoriban még nem volt más, ez jónak számított. Kívülről fújtad a ruhádra, és kellemes illata volt rajtad. Mindketten ezt használtátok. Rajtad szerettem, szolid volt, kedves, a vasalt ingen tolakodó, durva férfiszag.
A reggelek, mikor még nem voltál beteg és jártál dolgozni a bankba. Kávét főztünk és kakaót, olyan volt ez, mint egy szertartás. Ó, anya, én olyan büszke voltam rád, komolyan mondom! Imádtam, ahogy azt a sok papírt és aktát tologattad naphosszat. Rettentő fontos dolognak találtam az ilyen iratok rendben tartását. Fontosnak és precíznek láttalak, amilyen én is akartam lenni. Sose lettem.
A fürdőkád illata megengedve vízzel. Abban áztak a ruhák, amiket akkor mostam ki, mikor éppen nem voltál otthon. Láttam, mennyire túlterhelt vagy, milyen elcsigázott és végsőkig kizsigerelt. Láttam, mikor hajnalig ültetek a konyhában, és nem tudtam elképzelni, hogy ebben neked mi a jó? Hiszen te alig szóltál, csak végkimerülésig hallgattad őt. Tűrted minden hatalmaskodását, fölényét, dühét. Emlékszem az érzésre, ami a takaró alá bújva bénított meg. Miért vagy még ott, ahol vagy? Miért nem mész el, válsz el, miért tűrsz és szenvedsz, és miért nem mentesz meg engem is?
A félelemnek nem volt semmilyen szaga. Ha lett volna, az hasonlított volna a konyak illatára, vagy a fojtós cigarettafüstre.
Emlékszem az autód szagára. A tükrön himbálózó fenyőcskékre, melyek sokfélesége aztán összeállt valami képlékeny illat – egyveleggé, ami belengte az egész kocsit. Én szerettem. Ez az illat ivódott bele a ruhádba akkor is, mikor végül elmenekültél hozzám. Nagyon jó volt, anya. Jó volt tenni érted, megmenteni téged. Én voltam a lányod, mégis anyának éreztem magam, ahogy a lakásomba fogadtalak és elmondtad, mennyire félsz már egy ideje.
Tőle.
Ismerős a házatok illata is. Az új házatoké, ami már nem is annyira új, de én még mindig annak érzem. Ebben is érzem a cigaretta szagát, de valahogy tisztábban, mint az összes ezt megelőzőben, és néha érzem ott a gyerekeim illatát, vagy a kisülő hókiflid illatát, ami azt a néhány boldog karácsonyt idézi, ami még idézhető régről.
Én csak remélem, hogy itt boldog vagy. Azt mondod igen, de én azért látom sokszor, hogy nem tudod végigmondani a mondataid, mert beléd vannak fojtva. Én láttam a könnyeid, mikor kiskutya után áhítoztál és durván el lettél utasítva. Én hallom őt a szavaid mögött, és gyakran eszembe jut, vajon tényleg így gondolod te is a világot, ahogy mondod? A saját gondolataid ezek, vagy már az ő leképezése vagy csupán?
Én nem tudom, erről álmodtál- e, ilyen gyereket (ilyen életet) akartál-e. Azt tudom, hogy magadért nem szólsz, de nekem még mindig, ha rövidnek találod a szoknyám, ha lázadozok a sorsom ellen, ha többre vágyom annál, amit te elégnek gondolsz. Sokszor érzem úgy, mintha sajnálnád tőlem a boldogságot. Mintha féltenél a boldogságtól. Mintha értékesebb volna a viselhető boldogtalanság megtartása, mint a boldogabb élet felkutatása. Mintha sajnálnád tőlem az örömöt, ahogy magadtól is mindig sajnáltad.
A mi családunkban nem szokás… így szoktad mondani. Én pedig nézem a nőket, akik a mi családunkat kézben tartják, és nem látok egy boldog életet sem. Kötelességeket, lemondásokat, megaláztatásokat és fájdalmakat látok. Úgy tűnik, nálunk ez a szokás.
Nem illek én ebbe bele, tudom. Túl rövid a szoknyám, túl sokat nevetek, túl erős az illatom, túl gyakran szeretnék valami mást, valami újat, valami szebbet. Nekem soha nem elég az a kicsi, ami éppen van. Tudom, lehetne rosszabb is. Mondtad már sokszor. Nálunk az a szokás, hogy így nézzük a dolgokat. Én pedig azt mondom, lehetne sokkal jobb is. Mi lenne, ha ezúttal így néznénk a világra, te meg én? Tudsz velem nézni a jobb felé, anya? El tudod hinni, hogy járhat neked is, nekem is, anyáknak, nőknek is a boldogság?
Én így szeretném. Ezt keresem.
Hiszed-e, anya, hogy én szeretlek? Hogy tőled jött minden inspirációm, amivel szebbet, szabadabbat, boldogabbat keresek? Hogy helyetted is keresem? Azt mondod, nem mindig sikerül? Hogy megüthetem magam? Hogy lehet nehéz?
Ez igaz.
Volt már, hogy csapdába estem, elbuktam, felálltam, újra nekilendültem. Volt ilyen gyakran. Máskor pedig az egekig repültem. Egyet tudok: Az erő itt van bennem, hogy megvalósítsam, amit szeretnék. Megtalálom bármi áron az álmomat. Megtalálom érted is. A te anyádért. Az ő anyjáért. A húgodért. Az egész családunkért. A nőkért.
Mostantól legyen itt ez a szokás.
Jövő héten folytatjuk!
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
