Jelenlegi hely

Kell a nőnek kimenő? - Terézanyu Pályázat 2016

Leterheltek, kimerültek vagyunk, és kevés időt fordítunk magukra. Ez derült ki az idei Terézanyu pályázatra beküldött írásaitokból. Jó hír, hogy rengeteg olyan női közösséget ismertünk meg történeteiteken keresztül, amelyekben ti magatok is feltöltődtök – természetesen egymást támogatva.

Tutorné Guba Adél Tímea: A womenikusz workaholikusz sportol

 

A womenikusz workaholikusz egy különleges nőfajta.

Dolgozik reggel, délben, este, meg éjszaka is. Könnyen felismerhető a szeme alatti árokszerű karikákról, napközben elegáns ruhákban jár, de minden becsületes példánynak ott lapul a szekrényében minimum egy mamusz, amit, ahogy a többi dolgozó egyed hazamegy, azonnal felvesz, közben a másik kezével a tűsarkúját olyan messzire hajítva, amennyire csak tudja. Nem egyedi példány, van belőle sok. Már akkor is lelkiismeret furdalása van, ha este 8 előtt haza mer menni a munkából. Ilyen vagyok én is.

Adél vagyok 36 éves munkamániás.

A késő éjszakáig tartó munka jól megy, amíg fiatalok vagyunk, a szervezetünk mindent elbír, bírja a heti 6 gyorskaját meg a napi két liter kávét. Aztán ha megkérdezik néha, mikor voltál szabadságon röhögőgörcsöt kapsz, hisz nem is emlékszel mikor voltál otthon utoljára egy hetet.

Majd betöltöttem én is azt a bizonyos kellemetlenül hangzó 35. életévem, ami hozott magával pár kellemetlen meglepetést. Télen lebetegedtem stroke gyanú, életemben először kórházba kerültem. Előtte nem sokat mozogtam, tinikoromig igen, de attól kezdve válogatott turpisságokkal mentettem fel magam tornaóráról, sőt érettségi előtt majdnem megbuktam tornából, ami azért elég nagy teljesítmény.

Persze a 0 mozgás, a napi 16 óra munka, valamint a szárazkolbász és a sonka iránti töretlen rajongásom megbosszulta magát és a mérleg egyre többet mutatott, bosszantóan többet. Ezt először még poénként is vettem, amíg nem párosultak a korosodás által okozott gravitációs tünetekkel, meg ugye az egészségromlással. Mert bevallom, ahogy sok ezer nőnek nekem sem esett rosszul, amikor felvettem az első D kosaras melltartóm és elégedetten konstatáltam, hogy ingyen és bérmentve kaptam két normális méretű mellett és még fizetnem sem kellett érte. De aztán a homokóra alkat annak a fránya gravitációnak köszönhetően megindult minden irányba és egy erős velőtrázó sikoltással vettem észre tavaly nyáron, hogy több rajtam a narancsbőr, mint égen a csillag és a valamikor régen még formásnak mondható lábaimból két hepehupás rúd párizsi lett.

Így eldöntöttem fogyni kell. Rögtön utána bánatomban megettem még búcsúzóul két Rákóczi túróst. Olyan volt ez, mint a szakítás utáni utolsó szex, a léleknek fájdalmas, de azért az orgazmus megvolt.

Lebattyogtam az irodámból a férjemébe, tudtam, nem lesz könnyű, mert a womenikusz workaholikusznál csak egy veszélyesebb és önpusztítóbb lény létezik, az ő munkamániás férje.

Előadtam teljesen komoly arccal, hogy úgy döntöttem mától egészségesen élünk, mire a férjem kicsit aggódva nézett rám, nem valami stroke félét kaptam-e már megint, és nem beszélek-e félre. Körülbelül egy hét alatt meggyőztem, és elkezdődött az egyes számú próbálkozás munkamániás életünk sportossá tételére.

Berángattam egy bevásárlóközpontba és megvettük életünk első két rollerját, természetesen, mint két vagány duhaj mindenféle védőfelszerelés nélkül. Hétvégén elindultunk, kigurultunk a meetingelő szomszédasszonyok megrökönyödött arcáról tudomást sem véve, kimentünk egy kevésbé forgalmas helyre és máris süvítettünk mint a szél. Illetve én vért izzadtam, hogy egyáltalán meg tudjak állni vele, a férjem pedig valóban száguldozott egészen addig, míg akkorát nem vágódott az utcasarkon, mint egy zsák krumpli. Valahogy felsegítettem, a macsóindulat azonnal elő is jött belőle és összeszorított fogakkal akart újra elindulni, míg meg nem mutattam neki azt a hatalmas prezúrt ami a csukójától a karja közepéig húzódott a kezén, és akkor a lábáról még nem is beszéltem, ezzel rábírva, hogy támolyogjunk haza.

Azért nem adtuk fel, rolleroztunk, én meg nagyokat bőgtem az árokparton, mert a térdem annyira fájt, hogy ha nem lettem volna harminchat, hisztizve csapkodtam volna a szegény rollert a földhöz.

Kénytelen voltam orvoshoz menni, kiderült, hogy szét van kopva a térdem az ítélet térdinjekció.

Hát az önkínzás eme költséges módját már csak az múlta fölül, amikor visszautasítottam az orvos által felajánlott egy kisebb, ámde annál márkásabb bőrtáska árával vetekedő 2 szörnyű műanyag cipőbetétet, mondván, hogy ezt a szörnyűséget nem fogom beledöngölni a féltve őrzött cipellőgyűjteményem egyetlen darabjába sem. Ebben a pillanatban éreztem, hogy az orvos lelkébe sikerült végérvényesen belegázolnom így a rollert kihúztuk a listáról, meg a térdszurkáló orvost is.

De csak nem hagyott nyugodni, hogy valamit mégiscsak mozogni kéne, így újra lebotorkáltam a férjem szobájába kirángattam a gépek mellől és kihisztiztem, hogy squasholjunk.

Kettes számú próbálkozás a squash. Jó tanács: ne bérelj ütőket, pláne ne labdát. A squashnál a mazsoláknak való labda pattog, mint a nikkelbolha, a menőknek való labda meg egyáltalán nem, és ha elköveted azt a hibát, hogy béreled, akkor nagy valószínűséggel kapsz pár menőknek való labdát, és három perc alatt megy le az önbizalmad százról nullára. De nem vagyok az a könnyen feladós típus, rendeltem saját ütőket kezdőknek való pattogós labdával. Önbizalmunk visszanőtt nulláról olyan hatvanra, így a squash maradt. Végre megjelent rajtam pár mozgás okozta tünet. Kezd eltűnni a karomról az a szörnyű integető izom, ami miatt már kezdtem komolyan elgondolkodni a télen-nyáron nyaktól bokáig begombolt ruha állandó viseletén.

De a squash már hetek óta ment, a lábamon a buckák meg csak megmaradtak és valahogy a kilók száma sem akart csökkenni, hiába cseréltem ki az elemet a mérlegben, hiába álltam rá ruhában majd ruhátlanul, hátha kevesebbet mutat végre. De az edzőteremre nem bírtam rászánni magam. A squash pálya mellette van, így rálátunk és akkor mondtam le róla végleg, amikor megpillantottuk a terem ügyeletes szépfiúját, ahogy két gumikötelet csapkod és közben a tükörben szerelmesen csodálja magát és olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy tíz percig legalább 3 labdát láttam a teremben pattogni a rázkódástól.

Diéta, önsanyargatás, paleo étrend, fogyás nulla, sőt híztam újabb két kilót. Ítélet: vagy még többet kell mozogni, vagy valami szörnyű trópusi betegségem van, amitől csak hízni és hízni fogok, mindegy mit csinálok, míg végül akkora nem leszek, mint egy elefánt.

A férjem kezdte már nem bírni a siralmaim, felajánlotta, hogy mi lenne, ha vennénk egy szobabiciklit nekem.

Womenikusz workaholikusz hármas számú próbálkozása szobabicikli, azaz irodabicikli.

Megvettük, elneveztem, mint minden gépezetet ami a tulajdonunkat képezi, szóval a szobabicikli neve a továbbiakban Szélvész. Mivel tulajdonképpen az irodában lakom, ezért úgy döntöttünk ott fogjuk elhelyezni, mert kicsi az esély arra, hogy éjszaka rápattannék, és félő volt, hogy ha hazavisszük ruhatároló fogasként fogja végezni.

Be kellett látnom, ez az igazán nekem való sport. Beállítottuk az irodámba, így mennem sem kell sehová, nincs kifogás. Ahogy a kollégák hazamennek, lerúgom a magassarkúm, felveszem a kockás masnis mamuszom, elindítok egy rész gilmore girlst és felpattanok Szélvészre. Minden nap, amikor dolgozom, tehát a hét minden napján, a cél úgy nézni ki mit az Angelina fénykorában, amikor még dögös maca volt és nem pálcikarajz.

Idén harminchét leszek kimondani is sok az a szörnyű, hogy a lelkem mélyén vagy ha behunyom a szemem húsz vagyok és amíg élek mindig annyi is fogok maradni. Kevesebbet soha nem fogok dolgozni, mert egy womenikusz workaholikusznak ez az élete, de jól kell éreznem magam a bőrömben. A squash megmaradt, az a mi közös időnk a férjemmel, nem versenyzünk csak heti egy órát jól érezzük magunkat a pályán, bohóckodunk, jól kiugráljuk magunkat ez már olyan szombati szertartássá vált. Az a negyven perc Szélvészen pedig minden este az én időm, amikor lazulok, mozgok, de úgy ahogy én akarom, ahogy nekem jó. Felpattanva Szélvészre, csajos filmet hallgatva tekerek pár kilométert mamuszban.

forrás: terezanyu.hu

 

Neked ajánljuk!

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Az ünnepi ételek és desszertek bősége sokunk számára kihívást jelent. Hogyan élvezhetjük ki az ünnepi asztal örömeit anélkül, hogy túlevésbe csúsznánk? Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó hasznos tippeket hozott nekünk, hogy meg tudjuk tartani a mértéket, miközben élvezhetjük is a finom falatokat.
Címlap Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

A fogyókúrázóknak vagy friss életmódváltóknak gyakran éppen a cukor és az édes ízek hiányoznak a legjobban. Az ünnepi időszak közeledtével mindannyian szeretnénk valami finomsággal megörvendeztetni szeretteinket, miközben egyre többen keresünk egészségesebb alternatívákat. Hogyan lehet édességeinket és desszertjeinket természetes módon, cukor nélkül elkészíteni anélkül, hogy kompromisszumot kötnénk az ízélmény terén? Ehhez hozott Nektek most tippeket Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó, sportedző.
Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

A bakancslista is egy élettervezési módszer, kicsit játékosabban, de tervezésre ösztönöz. Jó módszer a gyerekek és magunk előre tervezésre szoktatására.
Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kiránduló helyek

Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kirándulóhelyek

Karácsony gondolatán, nincs az a fényár, amitől besokallnék, még ha az egész ország egy csillogó villogó nagy meseházzá öltözne, én azt is gyönyörűnek látnám. Lassan a porták ünnepi kivilágításba borulnak, ám vannak, akik igazán kiemelkedő módon öltöztetik fel házaikat, és turistalátványossággá növik ki magukat kicsik és nagyok örömére egyaránt.
Ugrás az oldal tetejére