Merát Anikó: Így nem dolgozom én
Anyám mesélte, hogy amikor a nyolcadikos ballagáson én mondtam a búcsúbeszédet az egész iskola előtt, keresztanyám azt mondta, hogy még sokra viszem. De csalódást okoztam nekik, mert semmire sem vittem. Csak anya vagyok.
Négy fiam van. Az elsőszülött 2007-ben született, és három éves volt, amikor megszülettek iker öccsei. Tudatosan így terveztem a testvér születését, hogy a nagyobb már óvodás legyen, mert nincs állandó segítségem. De az élet közbeszólt. Mégiscsak két kicsivel kellett egyedül megoldanom a hétköznapokat itthon, és ovi előtt-után még ott volt az izgága hároméves. Ez 0-24-ben állandó készenlétet jelent, és minimum 15 óra folyamatos talpalást kevés alvás és semmi pihenés mellett. Minden nap. És akkor, amikor már azt számolgattam, hogy mikor lesznek akkorák az ikrek, hogy végre végigaludják az éjszakát (meg én is), kiderült, hogy újra várandós vagyok egyetlen nem védekezés miatt. Nagyon rossz, hogy ezt kell írjam, de nem örültem. Sajnáltam szegény legkisebbet, hogy nem tudok örülni, mert annyira fáradt vagyok, és láttam előre, hogy még csak kétévesek lesznek az ikrek, amikor ő megszületik. Úristen! Mit fogok csinálni? Ne haragudj a gondolataimért, Zétény, akartalak, de nem most. Később, amikor már a többiek nagyobbak, és nem csak túlélem, hanem jól is csinálom.
Durva volt. Már a terhesség alatt is. A többi várandósságom idején is aktív voltam, de azért ez tényleg sok volt. A másfél éves ikereket emelgetni, hajolni, guggolni egyre nagyobb hassal, úgy, hogy alig kaptam levegőt, és egész nap talpon lenni. De megcsináltam, mert nem volt választásom, és mert senki nem csinálta meg helyettem. Amikor Zétény megszületett, a nővéremnél kikönyörögtem, hogy pár napot jöjjön át segíteni. Nagyjából átvette a három nagyobb gyerek körül azt, amit a szülés előtt hónapokig, nagy hassal csináltam. Már második nap kifeküdt, hogy nem bírja…
Így nem dolgozom én. Amikor az óvodában csak ügyelet van, például ha szombat esetenként munkanap, az írják az értesítőre, hogy csak azok a gyerekek jöjjenek, ahol mindkét szülő dolgozik. Tudom, hogy ez nem teljesen tudatos, és arra gondolnak, hogy aki a munkahelyére megy, de azért rosszul esik. Én nem dolgozom? Az is rosszul esett, amikor egy hírműsorban arról volt szó, hogy a társadalom milyen kis százaléka fizet adót, a nyilatkozó politikus úgy fogalmazott, hogy ott vannak a kismamák is, akik nagyon nagy terhet jelentenek az államháztartásnak, mert nemhogy nem dolgoznak, még fizetni is kell utánuk a gyest, gyedet, tb-t. Egy kolonc vagyok az állam nyakán. Azért 20 év múlva, gondolom, a négy fiam jól fog jönni, amikor adót fizet.
Az ilyen jellegű megnyilvánulásokban lehet tetten érni azt a fajta közhangulatot, amely az otthon gyermeket nevelő és minden házimunkát elvégző nőket körülveszi. Sokszor érzem azt, hogy lenéznek – pillantásokból, ki nem mondott szavakból. Nem is számítok teljes értékű embernek, mintha legyintenének rám, hogy ő csak kismama, csak az a dolga, hogy pelenkázzon. Nem teszek semmi fontosat vagy világmegváltót. Egyfajta közöny vesz körül, ami nem annyira megfogható az egyes embereknél, de a társadalom, a mai világunk gondolkodásába kőkeményen be van rögzülve. Valóban lehetnék hasznos adófizető is. Beadhattam volna már egyévesen a legkisebbet a nem létező bölcsődébe, minden nap hajnalban felkelthettem volna a három akkor még óvódást, hogy kialvatlanul bedobjam őket az oviba, én meg odaérjek a munkahelyre, ahonnan elég korán távoznom kellene, hogy fél ötig odaérjek az óvodába, és ahonnan nagy valószínűséggel kirúgnának, ha sokat hiányoznék a gyerekek betegségei miatt, mert akkor se menjenek oviba, bölcsibe, ha kicsit köhögnek, vagy folyik az orruk, szóval kb. ősztől tavaszig, illetve a fizetős bölcsőde és az utazás valószínűleg felemésztené a fizetésemet.
Az egyes emberek azért néha megveregetik a vállam, hogy „hű, négy fiú”, „azta”, „hogy bírod?” Most mit mondjak erre? Ha egyáltalán várnak választ. Az emberek fejében lehet valami halvány elképzelés, hogy nehéz, és sok munka lehet, esetleg meg is próbálom elmesélni, de a szavak nem fogják kifejezni azt, amit a legnehezebb időszakokban ki kellett bírnom. Mert senki, de senki nem tudja, hogy milyen volt megoldani a megoldhatatlan helyzeteket, milyen volt az, amikor már délután négykor hulla fáradt voltam – és még hol az este? Elvergődtünk a lefekvésig, a fiúk meztelenül, önfeledten őrjöngtek a fürdés után, én meg leroskadtam a földre a pizsamákkal a kezemben, bámultam ki a fejemből, és próbáltam erőt gyűjteni a nap utolsó feladatához, hogy abból a négy pattogó lényből alvó lényt prezentáljak, és közben attól féltem, hogy mindjárt megőrülök, mert ezt már nem lehet kibírni, és milyen jó lenne, ha most itt elkattannék, jönne a mentő, és egyedül lennék egy csöndes szobában, ahol nem kell csinálnom semmit. De minden estén túljutottunk. Ebben az időszakban reggelente csak arra mertem gondolni, hogy csak még ezt az egy napot csináljuk végig. Nem mertem belegondolni, hogy hány ilyen nehéz nap lesz még.
Sokszor dühös vagyok, mert a társadalom és a környezetem magamra hagyott ebben a nehéz helyzetben, és nem hogy nem támogat, nem ismer el, még át is lép rajtam.
Most már nyolc éve itthon vagyok, sőt egyre jobban itthon, mert ennyi gyerek mellől segítség nélkül képtelenség bárhová eljutni, és százszor meggondolom azt is, hogy elinduljak-e velük, vagy eggyel bárhová is, és különben is fel kellene mosni, és mindenhol rumli van, mi lesz az ebéd… Beszűkült az agyam, az IQ-m (így kell ezt írni?) több pontot zuhant, csak pár száz szót használok egész nap az engeddelnecsináldhagydabba és társait az én olvasottságom után. Nagyon szeretnék „dolgozni”, felnőttekkel együtt lenni, igazából bármi jó, ami kiszakít az elnyűtt hétköznapokból. Az utolsó munkahelyemet is nagyon szerettem. De hogy? Mikor? Majd egyszer.
forrás: terézanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
