Dr. Borbély Éva: Ha kedd...
Amikor közel húsz év után nem búcsúztam el a lányoktól, azt hittem belehalok. De még csak nem is sírtam. Valami fura üresség volt bennem. Valaki mondogatta belül, hogy velük soha többé, de nem igazán jutott el ez akkor a tudatomig. Mással kellett foglalkoznom. Harminc év házasság után el kellett költöznöm otthonról, el a városból is.
A kisebbik fiam alig múlt egy éves, amikor egy partin hallottam az egyik feleségtől, hogy jógára fog járni. Azonnal tudtam, hogy én is akarok. Nem volt egyszerű megszervezni két gyerek mellől a megyeszékhelyre való bejárást, de megoldottam. Minden hétfőn öttől hétig két óra. Már az első alkalommal éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Etka jógát tanultunk. Valamikor talán egy Vitray műsorban láttam Etkát és a hugát. Szegeden éltek. Csodáltam őket, és évekkel később én is a nyomdokaikba léphettem. Minden percét élveztem. Egy évig jártam be a városba hétfőnként. Rohantam odafelé és rohantam haza, de az a két óra kikapcsolódás felbecsülhetetlen volt a mindennapok taposómalmában. Egyszer a jógaoktató szólt, hogy ha volna rá igény, az én városomban is szívesen indítana csoportot. Hamar megszerveztük hát az asszisztensnőmmel a helyi jógacsapatot. Tizenöt főnyi hölgy lelkesedése létrehozta az elkövetkezendő húsz év stabil megbízhatóságot jelentő programját.
Ha kedd, akkor jóga! Eleinte az egyik oviba jártunk, ami nekem különösen jól jött, mert ha nem volt felügyelet, vihettem magammal valamelyik gyerekemet is, elszöszölt a sarokban. A többiek mind nálam jóval idősebbek voltak, jórészt a helyi nyugdíjas nőklub tagjai közül kerültek ki. Gyorsan összekovácsolódtunk. Már vagy egy éve jógáztunk, amikor úgy tűnt, hogy meg kell szakítanunk a keddi programot, mert az oktatónk egyszerre eltörte a kezét is és a lábát is. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon hosszú ideig nem lesz velünk, pedig már stabil helyünk is volt, befogadott minket a művelődési ház.
A lányok hamar eldöntötték, hogy én leszek a vezetőjük, én jógázom a legrégebben. Mondtam rendben, de a fejlődés lehetősége itt megreked, mert én csak azokat a gyakorlatokat tudom levezényelni, amiket eddig már tudtunk, éntőlem új kunsztot ne várjanak. Hevesen helyeseltek, elég az nekünk, a két órát kitölti, kár lenne szétszéledni, ha már ilyen régóta miénk a kedd. Otthon aztán átgondoltam és új szisztémát eszeltem ki. Eddig a gyakorlatokat az oktatónk úgy diktálta, ahogy eszébe jutott, sorrendiséget nem igen tartott. És ami nagyon nehezünkre esett, de soha nem mertük szóvá tenni, hogy a befejező relaxáció alatt állandóan beszélt, sztorizgatott.
Az első órán amit én tartottam – némi önbizalomhiánnyal küszködve – a gyakorlatok tematizáltak voltak. Az energiakör után sorban jöttek a fekvő, ülő, térdeplő, álló gyakorlatok s a végén jött a relax, a pihentető csendben. Kilazítás, aztán a kacagó gyakorlat, amit imádtunk. Mert röhögni azt nagyon tudtunk, gyakorlatozás nélkül is. Okot is találtunk rá bőven. Az évek folyamán kiderült az is, kinek mi a kedvenc gyakorlata, miben a legügyesebb, így lett majd minden mozdulatnak névadó tulajdonosa. A csoportvezető végleg én maradtam. Hamar híre ment a városban a jógának, időről időre csapódtak hozzánk új tagok, akiket szeretettel fogadtunk, és türelemmel betanítottunk. Volt aki néhány hónapig, mások évekig tartottak velünk, volt aki végleg velünk maradt. A fiaim közben nőttek, néha velem jöttek ők is, és be-beszálltak a gyakorlatokba. Etka anyó talán nem nézte volna jó szemmel, hogy mi bizony nem mindig koncentráltunk testi-lelki harmóniánkra, gyakran torna közben receptek hangzottak el, a „mitfőzzekmacsajoksemmisincsotthon”-ra mindig volt ötlete valakinek. Megismertük lassan egymás életét, családját, és sztorizgatás közben rengeteget nevettünk. Karácsonykor batyus bulit rendeztünk, nyár elején szezonzáró parti volt nálam minden évben, és alig vártuk a hosszú nyár végét, hogy szeptember első keddjén újra kezdjünk. A fiam egyszer azt mondta, hogy olyan ez a jóga, mint egy női magazin, mindenféle rovat van benne.
A törzsgárda mindvégig kitartott. Fél szavakból is értettük már egymást és amikor látszott hogy néhány új tag csak rövid időre csapódik hozzánk, békétlenkedtem, hogy túl sokat kell magyaráznom miattuk, úgyse maradnak. De aki ráérzett a „feeling”-re az leragadt nálunk. Néha, ha elmaradt valaki, mindig volt aki „igazolta” a távollétet, tudtunk egymásról. Talán egyedül én nem hiányoztam sosem, de hát én voltam a „guru”. Ők neveztek így. Különös szeretettel vettek körül engem.
Humorizáltunk, hogy május elsején fellépünk majd a városi színpadon tütüben, hadd örüljenek a népek, mit tudnak az öreg tyúkok. Évekig emlegettünk néhány sztorit, amiken hatalmasakat nevettünk, például egyszer, amikor a kacagó gyakorlat alatt nem nevetett velünk egy új tagunk, „mert nem hallotta a poént.” És együtt gyászoltunk amikor közülünk valaki elveszítette a párját. A jóga végén érte mondtunk miatyánkot. Ki tudja, az évek alatt mikor vált szokásunkká így befejezni a napot.
És igen. Amikor közel húsz év után nem búcsúztam el a lányoktól azon az utolsó kedden, azt hittem, hogy belehalok. A relax idején most én is megtörtem a csendet és elmondtam nekik Gál Farkas:A távolság virágai című versét és közben megszakadt a szívem. Nem tudták még, hogy nem jövök többet. Utólag hallottam, hogy a következő kedd a sírás napja volt.
forrás: terezanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
