Szülő vagyok, három fiú apukája. Ketten már fiatal felnőttek és kirepülve a családi fészekből önálló életet élnek, ám a legkisebb (14) még a szemünk előtt próbálgatja a szárnyait... pontosabban a határait.
Nemrég nálunk aludt egy barátja. Éjjel fél egy körül rájuk néztünk, mert néma csend volt a szobában, pedig ilyenkor még teljes erőből játszani szoktak, brutális hangok kíséretében. Mikor benyitottunk, megdöbbenve láttuk, hogy SEHOL SINCSENEK.
Azonnal hívtuk a fiunkat és kiderült, hogy kisurrantak, merthogy úgysem engedtük volna el őket ilyen későn sehova. (Ami igaz is). Hogy hová mentek éjszaka? Mint utóbb kiderült, egy korukbeli kislányhoz, akinek nem voltak otthon a szülei, csak a nővére...
Miután rögtön haza parancsoltuk őket, megszólalt a telefon.
Egy elváltoztatott fiatal női hang Anyukaként jelentkezett be és megkérdezte (az éjszaka közepén, ismeretlenül), hogy
"Nem maradhatnának még fél órát a srácok? Mert olyan jól érzik magukat.."
Természetesen NEM volt a válaszunk és az eset következménye sem maradt el, de magunkban azért jót mosolyogtunk ezen a zseniális és kreatív próbálkozáson...:)
Na ekkor döbbentünk rá, hogy a kőkemény KAMASZKOR a legkisebbnél is ELKEZDŐDÖTT!
Leültünk és megbeszéltük, hogy hogyan is képzeljük el vele a következő éveket:
Ő azóta igyekszik: a közösen felállított szabályokat többnyire betartja, az iskolában jól teljesít, és az otthoni feladatokban is számíthatunk rá.
Ha a baráti társaságában elfeledkezik magáról és látja, hogy nem érne haza a megbeszélt időre, akkor telefonál és rohan haza.
Amikor pedig arról beszélgetünk, hogy mit történt egy-egy baráti összejövetelen... Mesél! Ilyenkor szóba kerül alkohol, mindenféle szívni való (erről ITT írtunk- a szerk.), szekálás, ármánykodás és kiközösítés is...
Ezeket hallva az anyukája legszívesebben el sem engedné sehova!
De nem zárhatjuk burokba, ezek a veszélyek ott vannak még a legjobb iskolákban, tini közösségekben is. Örülünk, hogy legalább beszél róla. Hogy a bizalmába fogad bennünket.
A teljes tiltással és szigorral az őszinteségét biztosan elvesztenénk!
Így mindig PICIT többet engedünk, mint amit jó szívvel tennénk, bízva abban, hogy így nem csinál oltári NAGY hülyeséget...
Ilyenkor szoktam mondani a páromnak, hogy
mekkora szerencse, hogy fiaink vannak…
Mert bizony némely lány, akikről tőle hallok, akiket a néha napján megengedett, nálunk tartott bulikon látok, a viselkedésével megdöbbent.
Boomer vagyok, tudom, de mégis elszomorít a ronda, alpári beszéd (nem csak a lányoknál!), a kihívó, korhoz nem illő öltözködés és az ivás…
Tudnod kell: vannak olyan tizennégy éves, épp hogy tinik, akik a bulikban már bizony isznak, nem is akárhogyan. És akkor és ott alszanak, ahol csak akarnak...
Hát nem félti őket senki?!? Hisz még mindegyik csak tizennégy…
Mi nem maradhattunk ki kontroll nélkül hajnalig. Nem szívtunk ismeretlen hatású vackokat. És elképzelhetetlen volt, hogy úgy aludjunk ott valakinél, hogy a szüleink azt sem tudják, hogy hol / kinél vagyunk.
Jó lenne hinni, hogy ha többet foglalkozunk a srácainkkal/lányainkkal, ha többet beszélgetünk velük, ha többet mesélünk a mi fiatal korunkról, talán Ők is kivárják türelemmel mindennek az idejét.
Mert jóleső lesz majd 17- 18 évesen is egy vidám spiccesség, és nem lesz késő ilyen korúan elbújni egy házibuliban a vendégszobában sem…
Nem kell rohanni!
Kislányként tartásnak mindenképp lennie kell!
Pont azért, mert „Ő még csak most tizennégy….”
Nekünk fiús szülőknek pedig olyan srácokat kívánok, akik türelmesen kivárják, majd megbecsülik és tisztelik őket 14, 24, 34... és 74 évesen is!
Egy három (fiú) gyerekes, pécsi apuka
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
