Jelenlegi hely

A jó édes anyád!

Azt a jó édes…! Ugye-ugye, hogy néha kicsúszik a szánkon? Azt a jó édes…? Itt az anyák napja, persze, hogy édes… de azért a nap 24 órájában, az év 365 napján én nem vagyok olyan édes, cuki meg főleg nem.  Bár lányaim szerint én vagyok a legjobb anyuka a világon.

Meg sem kérdőjelezem, bár megjegyezném, hogy 1. Nincsen nekik másik. Ha megnyerték, hadd vigyék! 2. Ezen mondat akkortájt szokott elhangzani, ha valamilyen kívánság vagy kérés van kilátásban. Tehát némi lekenyerezés illata van a dolognak. Ámbár hajlok rá, hogy elhiggyem, hogy számukra én vagyok a legjobb anyuka.

Mondjuk azt nem értem, hogy néha mégis miért mondják, hogy ciki vagyok... Például akkor, amikor barátnőjük van nálunk vendégségben, és én vagyok az első, aki a dezodoros flakonba énekel. Vagy, aki azok között a szülők között van, akik kiállnak farsangkor táncolni az egész iskola elé, mert az osztályfőnök azt kérte. Vagy, aki egy anyuka-aerobik órán a leghangosabban röhög a saját bénaságán. (Gyermekem első mondata a második alkalom előtt: „Anya, légyszi ne röhögj többet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges!" - Nem is értem…)

Akkor lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy vannak alkalmak, amikor gyermekeim tapintatos módon nem akarnak megbántani. Ez volt a muffin eset. Az úgy volt, hogy ugye, esténként vacsora közben beszélgetni szoktunk. Valahogy szóba került, hogy hétvégéről maradt muffin - igen, csak így, ahogy írva vagyon -, azt meg lehetne enni desszertnek. Erre Az ember megszólalt, hogy nem muffin, hanem máffin. Hogy mi van? Mit kritizál ez engem?! Azon nyomban fordulok a gyerekekhez megerősítésként, mert hát ugye így mondják – muffin!? A nagy, érezve némi fenyegetést a hangomban, félve megszólalt: „ Anya…izé… nem akarlak megbántani…de az iskolában mindenki máffinnak mondja, csak mi mondjuk, hogy muffin…” Persze nagy nevetés lett a vége, és azóta is emlegetjük, ha valaki nem mond jól (?!) valamit… „Muffin, mi?” (Egyébként megjegyezném, hogy nem kell nagyzolni, hogy máffin, muffinnak is tökéletes.)

Azt sem értem, ha én vagyok a legjobb és imádnak, miért néznek gyakorta papagájnak. Most komolyan! Pontosan ugyanaz a verkli minden este-reggel: Menj már! Mosd a fogad! Ne szórakozz! Indulj! Öltözz-vetkőzz!... Ismerős, ugye?

Na, de komolyra fordítva a dolgot, az anyaság a legcsodálatosabb, de egyben legnehezebb dolog az életemben. Talán más is így van ezzel. Csodálatos látni, ahogy egy kicsi élet formálódik általam, mellettem. Sokkal gyorsabban telnek az évek, mint szeretném, és még mindig megígértetem évente egyszer a kicsivel, hogy legyen szíves ne nőjön már tovább. „Anya ezt nem tudom megígérni!” – jön a válasz, és persze, hogy nem. Tudom, tudom... Nőnek, mint a gomba, és a mosolygós babából, makrancos kamasz lesz…. Aggódni, amikor baba, félteni, ha kamasz… Ülni éjjel az ágya mellett, simogatni aranyszínű haját, ahogy régen anyukám tette, éppígy velem … Nevetni vele, sírni érte…Csupa-csupa csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható izgalom.

Az évek telnek és mindig jön ez a májusi vasárnap, ami arról szól, hogy minket, édesanyákat ünnepelnek. Én most, ebben az évben azt kívánom, hogy mindenkinek, aki édesanya szeretne lenni, teljesüljön a vágya! Mert vannak lányok, asszonyok, akik még várnak a csodára, jövőre velük ugyanitt…

Kedves Anyák, anyucik, mamik, anycik… igen, jól esik az ünneplés, a kedves szavak, a szép virág, de úgy gondolom, nagyon szerencsések vagyunk, hogy megadatott a csoda, hogy édesanyák lehetünk!

Aki teheti, ünnepeljen édesanyjával, nagymamájával, dédmamájával. Sokat köszönhetünk nekik, sose feledjük! Boldog Anyák Napját!

Szerző: Budácsik Éva – tanító, Budapestimami
Fotó: Pixabay